A gerincvelő sérüléseiből a felépülést a károsodás helye és mértéke szabja meg. Minél magasabb szintben történt a sérülés, annál súlyosabb testi károsodást okoz. A mellkasi szintben vagy annál lejjebb történt sérülés általában a lábak gyengeségéhez vagy bénulásához (paraplegia) vezet. A nyak szintjén történt sérülés általában mind a négy végtag gyengeségét vagy bénulását (quadriplegia) okozza. Ha a sérülés a nyak legfelső részén következik be, a légzést irányító izmok is megbénulhatnak; ilyenkor a légzést lélegeztetőgép támogatja.

Amennyiben a gerincvelő teljesen elszakad vagy roncsolódik, az adott ponttól lefelé minden testrész megbénul. Ha a gerincvelő részlegesen szakad át vagy roncsolódik, az adott ponttól lefelé a testrészek izmai feszessé válnak. Az érintett területeken a bőrérzékelés részben vagy teljesen megszűnik. Csaknem minden esetben megszűnik a bél- és a húgyhólyagműködés szabályozása (inkontinencia).

Mind a négy végtag, vagy a lábak bénulásában szenvedő betegek ellátásának két legfontosabb szempontja a felfekvéseke megelőzése, és az ízületek mozgathatóságának fenntartása. A felfekvések megelőzése érdekében a beteg változtatja testhelyzetét vagy gyakran forgatják, és speciális ágyban helyezik el, illetve speciális ágyneművel látják el. Mikor kerekesszékbe ültetik át, speciális párnát használnak. Az ízületek mozgathatóságának fenntartása és az izomfeszesség megelőzése érdekében hőterápiát, masszázst és gyógyszeres kezelést alkalmaznak.

A két lábán bénult beteg képes önálló életvitelre. Mozgástartomány és erősítő gyakorlatok segítségével a karok és kezek alkalmassá válnak a kerekesszék használatára, valamint arra, hogy a beteg át tudjon ülni az ágyból a kerekesszékbe, a kerekesszékből a WC-re vagy az autó ülésére. Az ilyen emberek mindennapi tevékenységeikben igen önállóak lehetnek, és közülük sokan jövedelmező álláshoz jutnak. Megfelelő segédeszközök használatával sokan autót is tudnak vezetni.

Mind a négy végtag bénulásakor az önálló mozgás motoros kerekesszék használatával oldható meg, azonban az ilyen sérültek csak kézi vagy gépi segítséggel tudnak átülni a kerekesszékbe. Van, aki képes kezét vagy ujjait kismértékben mozgatni, ami lehetővé teszi, hogy a motoros kerekesszéket kapcsoló segítségével irányítsa. Akik karja és keze teljesen mozgásképtelen, számukra a motoros kerekesszékre szerelt speciális eszköz biztosítja azt, hogy álluk mozgatásával, vagy akár lélegzetük segítségével irányíthassák a kerekesszéket. Ennek megtanulása azonban igen nehéz feladat. Aki mind a négy végtagjára bénult, annak ellátása általában 24 órás felügyeletet igényel.

A rehabilitációs terápiát a combnyaktörések műtéti ellátása után azonnal, gyakran még aznap, megkezdik. A terápia kezdeti céljait a beteg sérülést megelőző erőnléti állapotának a fenntartása jelenti, a mozgásképtelenség és izomsorvadás megelőzésével, és a betegágyhoz kötöttségből származó problémák kiküszöbölésével. Későbbi cél a beteg járóképességének visszaállítása a sérülés előtti szintre.

Amennyiben lehetséges, a műtétet követő néhány órán belül a beteget arra kérik, hogy üljön székbe, ami csökkenti a felfekvések és vérrögök kialakulásának kockázatát, valamint megkönnyíti a felálláshoz való átmenetet. A beteget olyan mindennap végzendő gyakorlatokra tanítják meg, melyekkel a törzs és a karok izomzatát erősíteni tudja, esetenként a két láb nagy izmainak erősítésére szolgáló gyakorlatokra is megtanítják. Általában a műtétet követő első napon a beteget arra biztatják, hogy egészséges lábára nehezedve álljon fel, esetleg segítséggel, illetve az ágy vagy a szék támlájára támaszkodva. Ezen gyakorlatok alkalmával a sérült lábaknak csak az ujjai hegyével szabad a padlót érinteni. A beteg a törés és a korrekció jellegétől függően néha már a műtétet követő második napon teljes testsúlyával ránehezedhet sérült lábára is.

A járásjavító gyakorlatok négy-nyolc nappal azt követően kezdődnek, hogy a beteg panasz nélkül képes teljes testsúlyával a sérült lábára nehezedni, és meg tudja tartani egyensúlyát. A lépcső használatával kapcsolatos gyakorlatokat kevéssel a járás újrakezdése után indítják. Emellett a beteget megtaníthatják a mankó vagy egyéb segédeszközök használatára, valamint az elesések elkerülési módjára.

A karok amputálására többnyire balesetek miatt kerül sor. Néha bizonyos állapotok műtéti megoldásaként alkalmazzák (például rákos daganatok eltávolítására). A kar amputálását könyök alatt, könyök fölött vagy a vállnál végezhetik.

A betegnek általában műkart (felső végtag protézist) készítenek. A protézis végződésből (kampó vagy kézfej), csuklórészből, és könyök feletti amputáció esetén könyökrészből, valamint csatlakozásból áll. A kampót vagy kézfejet a váll izmainak mozgásával lehet irányítani. A kampó talán jobban használható, de a betegek többsége esztétikai szempontból a kézfejet részesíti előnyben. A könyök felett csatlakozó protézis irányítása bonyolultabb, mint a könyök alatt csatlakozóé. Újabban olyan mikroszámítógép által vezérelt, elemmel működtetett protéziseket fejlesztettek ki, melyek használójuk számára a mozgások finomabb irányítását teszik lehetővé.

A kar amputációját követő rehabilitáció általános erőnlét fejlesztő gyakorlatokból, a váll és a könyök nyújtásából, és a kar izmainak erősítéséből áll. A speciális gyakorlatokból összeállított programot aszerint alakítják ki, hogy csak egyik, vagy mindkét kar amputációjára került-e sor, és azt könyök alatt vagy fölött végezték-e.

Láb amputálására - csaknem azonos arányban - balesetek következtében, vagy bizonyos kórállapotok (például cukorbetegség nyomán létrejött rossz vérellátás) miatt kerül sor. A láb amputálását térd alatt, térd fölött vagy a csípőnél végezhetik.

A műláb (alsó végtag protézis) végződésből (lábfej), és - térd feletti amputáció esetén - térdrészből, valamint csatlakozásból áll. Az újabb, mikroszámítógép által vezérelt, elemmel működtetett protézisek használójuk számára a mozgások finomabb irányítását teszik lehetővé.

A láb amputációját követő rehabilitáció általános erőnlét fejlesztő gyakorlatokból, a csípő és a térd nyújtásából, és az összes kar- és lábizom erősítéséből áll. Amint lehetséges, a beteget arra biztatják, hogy párhuzamos korlátok segítségével kezdjen a felállás és az egyensúlyozás gyakorlásába. Szükség lehet az erőnlétet fejlesztő gyakorlatok alkalmazására is. A speciális gyakorlatokból összeállított programot aszerint alakítják ki, hogy csak az egyik, vagy mindkét láb amputációjára került-e sor, és azt térd alatt vagy fölött végezték-e.

Az amputált végtagon a csípő- vagy térdízületnél könnyen kialakulhat izomzsugorodás (az izom megrövidülése, mely a mozgásterjedelem csökkenését okozza), mely általában a hosszantartó, székben vagy kerekeszszékben ülés, vagy az ágyban a nem megfelelő testhelyzetben történt elhelyezkedés következménye. Súlyosabb izomzsugorodás esetén előfordulhat, hogy a protézis nem illeszkedik megfelelően, és a beteg nem tudja azt használni. A terapeutának vagy ápolónak meg kell tanítania a beteget azokra a módszerekre, melyekkel megelőzhető az izomzsugorodás.

A terapeuták a betegnek segítséget nyújtanak abban, hogy megtanulja, hogyan kell a csonkot ápolni, ezzel elősegítve annak természetes összehúzódását (ennek meg kell történnie a protézis felhelyezése előtt). A napi 24 órán át viselt kötés vagy rugalmas csonk-összehúzó gyorsítja a csonk fokozatos összehúzódását, ezáltal a szövetekben megelőzheti a folyadék felgyülemlését. Az is segíti a csonk összehúzódását, ha ideiglenes protézis használatával minél hamarabb megkezdik a járást. Különböző, állítható csatlakozással felszerelt ideiglenes protézisek állnak rendelkezésre. A beteg az ideiglenes protézissel megkezdheti a lépések gyakorlását párhuzamos korlátok segítségével, később akár mankóval, akár bottal járhat is, a végleges protézis elkészültéig.

Ha a protézis a csonk összehúzódásának befejeződése előtt készül el, esetleg igazítani kell rajta, hogy kényelmesen és jó testtartással legyen viselhető. Általában több hetes ráhagyással készítik a protéziseket azért, hogy a csonknak elegendő ideje legyen a teljes összehúzódásra.

A terapeuták megtanítják az amputáción átesett betegeknek a protézissel járást. Az erre szolgáló feladatsorban erőfejlesztő és az egyensúlyozó képességet javító gyakorlatok szerepelnek. A járást közvetlen segítséggel kezdik, majd járókerettel, később pedig bottal gyakorolják. Néhány hét elteltével az amputált betegek közül sokan bot nélkül is képesek járni. A terapeuta a betegeket a lépcsőhasználatra, lejtőn fel- és lemenetelre, és más egyenetlen felszínen való haladásra is megtanítja. A fiatalabb amputált betegeket meg lehet tanítani futni, és arra is, hogy ténylegesen sportoljanak. A térd felett amputáltak, az idősek, vagy a testileg rosszabb állapotban lévők, illetve a nem kellően motiváltak fejlődése lassúbb és kevésbé eredményes.

A térd feletti amputáció esetén alkalmazott protézisek lényegesen nehezebbek, mint a térd alatti amputáció után használtak, és a protézis térdízületének mozgatása ügyességet is igényel. A térd alatti amputáció után a járáshoz 10-40%-kal, míg a térd feletti amputáció után 60-100%-kal több energia szükséges.

A kar vagy láb amputálása után előfordul, hogy "fantom végtag" érzését tapasztalják, ami azt jelenti, hogy a beteg úgy érzi, mintha az amputált végtagja még mindig meglenne. Ha ez láb amputáció után történik, megeshet, hogy a beteg feláll és elesik. Az efféle baleset általában éjszaka szokott előfordulni, mikor a beteg felébred, és a WC-t szeretné használni. A fantom végtag igen fájdalmas is lehet (fantom végtagfájdalom). A fantom végtag érzésének megszűnését valószínűleg gyorsítja a protézis használata. Gyakran segít ebben a csonk masszírozása is.

Az afázia: Az afázia a megértés és a szóbeli kifejezőképesség zavara vagy hiánya, mely gyakran szélütés vagy más olyan agyi sérülés következménye, mely az agy beszédközpontját érinti.

Az afáziások esetében a terápia célja az, hogy kialakítsák a számukra legmegfelelőbb kommunikációs lehetőségeket. A kevésbé súlyos esetekben a beszéd terapeuta olyan módszert alkalmaz, mely a szavak helyett a képzeteket és a gondolatokat helyezi előtérbe. Az alapvető kommunikációhoz gyakran elegendő, ha rámutatnak egy tárgyra, gesztikulálnak, bólintanak és az arckifejezésekre hagyatkoznak. Súlyosabb esetekben stimulációs módszerrel (melyben ismételve mondanak szavakat a betegnek) és programozott stimulációs módszerrel (melyben szavakat mondanak és olyan tárgyakat mutatnak fel, melyeket látni lehet és meg lehet érinteni) segítik a beteget nyelvi képességei újbóli megszerzésében. Az afáziásokkal foglalkozóknak igen türelmesnek, és a beteg frusztráltságával szemben megértőnek kell lenniük; tudatában kell lenniük továbbá annak, hogy aki afáziás, az nem értelmi fogyatékos, és ezért nem úgy kell vele beszélni, mint egy kisgyermekkel, hanem természetes módon, szükség szerint gesztusokat használva vagy tárgyakra mutatva.

A dizartria:A dizartria a szavak megfelelő kiejtési képességének hiánya az izmok beidegzési zavara miatt, amit az idegrendszer sérülése okoz. A rehabilitáció céljai a dizartria okától függenek.

Ha a dizartriát szélütés, agyi sérülés vagy agyműtét okozta, a cél a beszédképesség helyreállítása és megőrzése. Enyhébb esetekben elegendő szavakat vagy mondatokat ismételni ahhoz, hogy a beteg újra megtanulja, hogyan kell az arc izmait és a nyelvet használnia a megfelelő kiejtés érdekében. Súlyosabb esetekben betűket vagy képeket bemutató táblák, vagy valamilyen elektronikus kommunikációs eszköz használható.

Amennyiben a dizartriát az idegrendszer valamilyen egyre romló betegsége, például a szklerózis multiplex vagy az amiotrófiás lateralszklerózis (Lou Gehrig-kór) okozza, a terápia célja a beszéd képességének lehetőség szerinti fenntartása. A beteg azt gyakorolja, hogy minél inkább kontrollálja szája, nyelve és ajka mozgatását. Jobb beszédritmusra, és a megfelelő hosszúságú kifejezések használatára tanítják meg. A légzőizmok nem megfelelő szabályozása miatt a beteg arra kényszerülhet, hogy mondat közepén vegyen levegőt. Sokat segíthetnek a légzőgyakorlatok, és ha megtervezik a mondaton belüli írásjelek helyét.

A verbális apraxia:A verbális apraxiával küszködők a beszédhez szükséges izommozgások beindításában, összehangolásában vagy sorba rendezésében előforduló rendellenesség miatt nem képesek a megfelelő beszédhangok kialakítására. A verbális apraxiát gyakran agyi sérülés okozza, mely lehet szélütés vagy valamilyen fejsérülés következménye. Az egyik terápiás módszer szerint a terapeuta a beteggel egyes hangokat szólaltat meg, gyakori ismétlésekkel. Egy másik módszer szerint a terapeuta arra tanítja a beteget, hogy természetes dallamos formában használjon hétköznapi kifejezéseket. Minden kifejezésnek megvan a maga sajátos dallama és ritmusa, melyet a beszélő hangulata befolyásol. Például, a "Jó reggelt! Hogy van?" kifejezéseket a beszélő mondhatja dallamtalan és színtelen gyors beszéddel, ha nincs különösebben jó hangulatban. Ugyanakkor, ha jókedvűen, vidáman mondják ki ugyanezeket a kifejezéseket, csaknem zenei dallamot, illetve ritmust kapnak. A verbális apraxia kezelésekor a betegekkel túlzóan ismételtetnek természetes dallam- és ritmusmintákat. Az állapot javulásával fokozatosan elhagyják a dallam- és ritmus kíséretet.

Rehabilitációs szempontból a látás elvesztésének formája: a veleszületett vagy korai gyermekkorban kialakult, és a későbbi életszakaszokban kialakult vakság. A vakon született, vagy látásukat nagyon korán elvesztett gyermekek általában speciális oktatásban részesülnek, és képesek alkalmazkodni állapotukhoz. Azoknak azonban, akik később veszítik el látásukat, meg kell tanulniuk, hogy új helyzetükben miként láthatják el a mindennapi élet teendőit. A mindennapos tevékenységek közül az étkezést általában az óra módszer alkalmazásával tanítják, mely során azt mondják például, hogy a tányér 6 óránál, a salátás tál 3 óránál, az innivaló 9 óránál helyezkedik el. Azt is meg kell tanulniuk, hogyan használják a fehér botot, családtagjaiknak és segítőiknek pedig azt, hogy járás közben hogyan nyújtsanak segítséget. A családnak azt is elmagyarázzák, hogy ne változtassák meg otthon a bútorok és egyéb tárgyak helyét anélkül, hogy arról ne szólnának vak családtagjuknak. Csak jóval később kerülhet sor vakvezető kutya alkalmazására, illetve a Braille írás megtanulására. Addig is könyvek szövegének hangfelvételei pótolhatják az olvasnivalókat.

A hallással kapcsolatos rehabilitációt azok esetében alkalmazzák, akik felnőttkorban süketülnek meg. Akik fiatal korukban veszítik el hallásukat, azok képzése iskolai keretek között folyik. A rehabilitáció során megtanítják a szájról olvasást és a hallókészülékek legalkalmasabb használatát; ezen kívül azt is megtanítják, hogyan szabályozzák beszédük hangerejét, mivel a siketek ilyen jellegű oktatás híján hajlamosak hangosan beszélni. A terapeuták más olyan segédeszközöket is ajánlanak, mint villogó fényjelzést is adó ajtócsengők, telefonok és jelzőberendezések.

A kardiális rehabilitáció sokban megkönnyítheti azoknak a betegeknek a felépülését, akik szívrohamon vagy szívműtéten estek át, vagy akikben hirtelen alakult ki vagy rosszabbodott a szívelégtelenség. Ilyen esetben a cél az önállóság fenntartása vagy visszanyerése, legalább a mindennapi tevékenységek szintjén, a rendellenes szívműködés szabta korlátokon belül.

Ha a beteg két vagy három napnál hosszabb időt tölt betegágyban, erőnléte romolhat, akár depressziós is lehet. Emiatt a kardiális rehabilitációt a szívroham vagy más esemény stabilizálása után azonnal elkezdik, általában, még a kórházi tartózkodás idején. A rehabilitációs programok jellemzően könnyebb tevékenységekkel kezdődnek, mint például székbe történő átülés. Amikor ez már kényelmesen végrehajtható, rendszerint a második vagy harmadik napon, kissé nehezebb feladatokkal lehet próbálkozni; öltözködés, tisztálkodás és rövid séták. Ha a növekvő terheléskor (például kórtermi sétálás) a beteg elfárad vagy roszszullét lép fel, a beteget azonnal pihentetni kell a rendeződésig. Ezután az orvos újra felméri, hogy a beteg mennyire alkalmas a rehabilitációra.

A kórházi elbocsátás után a gyakorlás mennyiségét és intenzitását lassan növelik, de körülbelül 6 hét elteltével már minden megszokott tevékenység folytatható. Ugyanakkor sokak számára hasznosak az általában 12 hétig tartó ambuláns kardiális rehabilitációs programok. A kardiális rehabilitáció részét képezi a pszichés problémákkal kapcsolatos tanácsadás, mely segítséget nyújt a szívrohamon vagy szívműtéten átesettek számára; valamint annak tisztázása, hogy a rizikófaktorok csökkentése érdekében miért szükségesek az életmódbeli változások, és ezek hogyan érhetők el. A koszorúerek állapotának romlását, és az újabb szívroham bekövetkeztének kockázatát nagyban csökkenti a dohányzásról való leszokás, a testsúly csökkentése, a vérnyomás ellenőrzése, a vér koleszterinszintjének csökkentése (helyes étrenddel vagy gyógyszerekkel), és a napi rendszerességgel végzett aerob testgyakorlatok. A szívelégtelenség rosszabbodását a rizikófaktorok módosítása hasonlóképpen befolyásolhatja.

A szélütésen vagy más agysérülésen átesett betegeknek sokat segít a rehabilitáció a korábbi képességek visszanyerésében. Bár a rehabilitáció segíti a megszűnt működések helyreállítását, a siker mértéke, az egyes funkciók javulása, nagyban függ az agynak attól a természetes képességétől, mellyel a sérült területek működését korrigálja. E természetes gyógyulás jórészt a szélütést vagy a sérülést követő első hat hónapban történik, de akár két évig is elhúzódhat. Nem jósolható meg azonban teljes bizonyossággal a gyógyulás mértéke vagy gyorsasága. E bizonytalanság miatt, valamint egyéb károsodások (így az izomsorvadás) és az esetleges depresszió megelőzése érdekében a rehabilitációt a beteg orvosi stabilizálása után azonnal meg kell kezdeni.

A működések megszűnését az határozza meg, hogy az agy mely területe sérült. A beteg részletes, pszichológiai vizsgálatot is magában foglaló kivizsgálása segíti a rehabilitációs munkacsoportot abban, hogy meghatározza a sérülés jellegét és súlyosságát. A rehabilitációs munkacsoport tagjai ezután felmérik, hogy mely megszűnt működéseknek használna a rehabilitáció, és kidolgozzák a beteg egyéni igényeinek megfelelő rehabilitációs programot. A rehabilitáció sikeressége függ a beteg általános állapotától, a mozgástartománytól, izomerejétől, bél- és húgyhólyag működésétől, agysérülése előtti működéseinek állapotától, társadalmi környezetétől, tanulási képességétől, motivációjától, tűrőképességétől és attól, hogy mennyire képes közreműködni a rehabilitációs programban.

Szélütést követően az agy sérülése arra a területre korlátozódik, ahol az elzáródott vagy vérző artériák találhatóak. Ennélfogva a sérült terület és a szélütés tünetei viszonylag jól megállapíthatóak. A baleset okozta agyi sérülés kiterjedése attól függ, hogy milyen mértékű és irányú volt az erőhatás, és hol érte az agyat. Az agy sérülése agydaganat műtéti eltávolításának a következménye is lehet. A műtét helye és kiterjedése határozza meg, hogy a későbbiekben milyen működési zavarok léphetnek fel.

Egyes betegeknél az ízületek olyan mozgatása szükséges, mellyel a sorvadások megelőzhetőek vagy javíthatóak. Másoknak koordinációs gyakorlatok szükségesek. Mivel a szélütés gyakran okoz féloldali bénulást, általában ösztönzik az ép oldali végtagok mozgatását. A beteget olyan egyéb gyakorlatokra is biztatják, mint az ágyban való mozgás, megfordulás, a testhelyzet váltogatása vagy a felülés. Igen fontos a beteg fizikai és mentális egészsége szempontjából, hogy képes legyen biztonságosan és önállóan felkelni az ágyból, átülni székbe vagy kerekes székbe.

A rehabilitációs terapeuta feladata, hogy speciális terápiákkal kezelje a járással kapcsolatos problémákat, az izomspazmust, a koordináció zavarait, a látási problémákat (többek között az egyik vagy mindkét szem részleges vagy teljes megvakulását), valamint a beszédproblémákat. Járásjavító programot kezdenek például azokkal a betegekkel, akiknek nehézséget okoz a járás. A hideg és a hőterápia ideiglenesen csökkentheti az izmok feszességét, lehetővé téve ezzel megnyújtásukat. Az egyik szemükre megvakult betegek olyan különleges oktatásban részesülnek, mely által lehetővé válik számukra, hogy ne ütközzenek ajtófélfáknak vagy más akadályoknak. A finommotoros koordináció is javítható foglalkozás-terápiával.

A szélütés és más agyi sérülés, különösen agyzúzódás esetén romolhatnak a kognitív képességek is , ami a tájékozódás, a figyelem és az összpontosítás, az észlelés, a megértés, a tanulás, a problémamegoldás, az emlékezet és a gondolatok rendezettségének zavarait eredményezheti. Ugyanakkor nem minden betegnél tapasztalható minden tünet.

A kognitív rehabilitáció igen lassú folyamat, melynek személyre szabottnak kell lennie, és egyéni foglalkozást igényel. A folyamatot az elvárt magatartás támogatásával, a nem kívánatos magatartás kerülésével, megerősítések és ismétlések révén valósítják meg.