Iskolakerülés az összes iskolás korú gyermek mintegy 5%-ában fordul elő, és egyenlő mértékben érinti a leányokat és a fiúkat. Legnagyobb valószínűséggel 5-6, illetve 10-11 éves kor között jelentkezik.
Oka gyakran tisztázatlan, de hozzájárulhatnak lelki (például szorongás és depresszió),
illetve szociális tényezők (így a barátok hiánya, a kirekesztettség érzése, vagy a
megfélemlítettség) is. Az érzékeny gyermek túlreagálhatja a tanár szigorúságát vagy
szidalmait. A kisgyermekek általában betegséget színlelnek, vagy más kifogásokat
keresnek az iskolakerülésre. Gyomorfájásról, émelygésről vagy egyéb, az otthonmaradást
indokló tünetről panaszkodnak. A gyermekek egy része egyenesen megtagadja, hogy iskolába
menjen. Másik lehetőség, hogy mindenféle nehézség nélkül elmegy ugyan az iskolába, de
napközben ideges lesz, vagy változatos tüneteket produkál, ami miatt rendszeresen az
iskolaorvos rendelőjében köt ki. Ez a magatartás különbözik a serdülőkétől, akik úgy
döntenek, hogy nem járnak iskolába (csavargás, "lógás"). 
Az iskolakerülés gyenge teljesítményt, családi, illetve társas konfliktusokat szokott eredményezni. A legtöbb gyermek "kigyógyul" az iskolakerülésből, jóllehet néhányukban valódi betegséget vagy vakációt követően ismét felbukkan.
Az otthoni tanulás (magántanulóként) általánosságban nem megoldás. Az iskolakerülő gyermek mihamarabb térjen vissza az iskolába, hogy ne maradjon le a tanulmányaiban. Ha az iskolakerülés olyan intenzív, hogy akadályozza a gyermek tevékenységét, illetve ha a gyermek nem reagál a szülők vagy a tanárok egyszerű bátorítására, a gyermekpszichológushoz vagy pszichiáterhez irányítható.
A kezelésnek legyen része a szülők és a tanárok közötti párbeszéd, a rendszeres iskolalátogatás, és olykor a családdal és a gyermekkel foglalkozó pszichoterápia is. A terápiába éppúgy beletartozik a háttérben álló okok kezelése, mint az iskolai megterhelések leküzdését segítő viselkedési technikák.
