A mellűri folyadék fajtájától és kiváltó okától függetlenül a leggyakoribb tünetek a légzési nehezítettség és a mellkasi fájdalom. Előfordul azonban az is, hogy a beteg teljesen panaszmentes.

A diagnózis első lépéseként általában mellkasröntgen készül, amely kimutatja a mellkasi folyadékot. A komputertomográfia (CT) tisztábban kirajzolja a tüdőket és a folyadékot, esetleg bizonyíthatja a tüdőgyulladást, a tüdőtályogot vagy a daganatot. Ultrahang segítségével meghatározható kismennyiségű folyadék helye is.

A folyadékból a további vizsgálatokhoz gyakorlatilag mindig vesznek mintát tű segítségével, az eljárás neve toracentézis. A folyadék minősége segít az orvosnak a kiváltó ok kiderítésében. Bizonyos laboratóriumi vizsgálatokkal a folyadék kémiai összetétele meghatározható, és a baktériumok (beleértve a tuberkulózist okozó baktériumot) kimutathatók. A folyadékmintában lévő sejtek számát és fajtáját, és az esetleges daganatsejteket is meghatározzák.

Ha ezek a vizsgálatok nem tudják feltárni a pleurális effúzió kiváltó okát, mellhártya biopsziára lehet szükség, mellyel a daganatot vagy a tuberkulózist lehet felismerni. Az orvos a biopsziás tű segítségével a mellhártya külső lemezéből kis darabot távolít el a további vizsgálatokhoz. Ha az így nyert minta a pontos kórisméhez túl kicsiny, kis mellkasfali vágáson keresztül kell szövetdarabot nyerni; a beavatkozást nyitott mellhártya biopsziának nevezik. Mintát thorakoszkóp segítségével is vehetnek (a thorakoszkóp a mellűr áttekintésére és mintavételre alkalmas cső ).

Néha a folyadékgyülem okát a bronchoszkópia segít megtalálni (bronchoszkópiával egy csőszerű eszközzel közvetlenül megtekinthetők a légutak). A betegek kb. 20%-ában a mellűri folyadékgyülem okát az elsődleges vizsgálatok nem derítik fel; egyes betegekben pedig a további vizsgálatok sem járnak eredménnyel, és a kiváltó ok ismeretlen marad.

Kismennyiségű pleurális effúzió esetén elégséges lehet csak a kiváltó okot kezelni. A nagyobb mennyiségű folyadékgyülemet főleg ha légzési nehezítettséget okoz - le kell bocsájtani. A lebocsájtást követően a légszomj általában azonnal megszűnik. Legtöbbször a folyadék thoracentézis segítségével megszűntethető. Két alsó borda közötti területet érzéstelenítenek, majd óvatosan egy kis tűt vezetnek egészen addig, hogy a folyadékot elérje. A tüdő szúrásos sérülése és a légmell (pneumothorax) kockázatának csökkentésére sokszor műanyag katétert vezetnek fel a tűn keresztül a folyadékig. Annak ellenére, hogy a thoracentézist leginkább diagnosztikus célból használják, ezzel az eljárással egyszerre akár 1, 5 liternyi folyadék is biztonsággal eltávolítható.

Ha nagy mennyiségű folyadékot kell eltávolítani, szívócsövet vezetnek be a mellkasfalon keresztül. A kiválasztott területet helyi érzéstelenítővel érzéstelenítik, majd két borda között bevezetik a műanyag szívócsövet. A csövet vízzel lezárt szívórendszerhez csatlakoztatják, amely megakadályozza, hogy levegő kerülhessen a mellűrbe. A szívócső helyzetét röntgenfelvétellel ellenőrzik. Az elvezetést akadályozza, ha a cső rossz helyzetbe kerül vagy megtörik. Előfordul, hogy a folyadék azért nem folyik ki, mert túl sűrű, vagy tele van alvadékkal.

Ha fertőzés következtében genny szaporodik fel (empiéma), vénás injekcióban antibiotikumokat kell adni és a folyadékot le kell bocsátani. A tuberkulózis és a gombás fertőzések (például a kokcidioidomikózis) hosszas antibiotikum vagy gombaellenes kezelést igényelnek. Nehezebb a lebocsátás, ha a genny nagyon sűrű, vagy kötőszövettel elzárt rekeszben alakult ki. Előfordul, hogy az elvezetés megkönnyítésére ún. fibrinolítikus (kötőszöveti rostokat oldó) gyógyszereket fecskendeznek be a mellhártya lemezek közé, így a sebészi beavatkozást talán el lehet kerülni. A sebészi beavatkozás lehet video segítséggel végzett torakoszkópiás szövettörmelék eltávolítás, vagy torakotómia (mellkasi feltárás). A beavatkozás során a vastag, héjszerű kötőszövetes anyagot leválasztják a tüdő felületéről, hogy a tüdő a légzés során normálisan tudjon tágulni.

A mellhártyadaganat okozta folyadékgyülem kezelése nem egyszerű feladat, mert a folyadék általában gyorsan visszatelődik. Néha a folyadék lebocsájtás és a daganatellenes kezelés együttesen elég a további folyadéktelődés megakadályozására. Ha azonban a folyadék továbbra is kialakul, megoldást jelenthet a pleura űr lezárása (pleurodezis). Egy csövön keresztül az összes folyadékot lebocsájtják, majd a mellűrbe a mellhártyát irritáló anyagot, például doxiciklin oldatot vagy por (talkum) keveréket juttatnak. Az irritáló anyag összetapasztja a mellhártya két rétegét, ezáltal nem marad hely a folyadék felszaporodására.

Ha a mellűrbe vér került, azt általában elég egy csövön keresztül elvezetni, amennyiben a vérzés megállt. Ha a mellűrben jelentős nagyságú véralvadék maradt vissza, az alvadék feloldását elősegítő gyógyszereket, például sztreptokinázt vagy urokinázt lehet a mellkascsövön kereszül bejuttatni. Ezekkel a szerekkel óvatosan kell bánni, mert ismételt vérzést indíthatnak el. Sebészeti beavatkozásra lehet szükség, ha a vérzés nem áll el, vagy a folyadékot a mellkasi cső segítségével nem sikerül kellőképpen eltávolítani.

A chylotorax kezelésének fő célja a károsodott nyirokvezeték helyreállítása. Amennyiben a nyirokelvezetést egy daganat gátolja, a kezelés lehet sebészi, kemoterápia vagy besugárzás.